1. Rész - Új élet Lucy nénivel

"A költözés nem felejtést jelent, míg ti emlékeztek rám, én is rátok, és a múltat nem veheti el semmi."

Utálom a költözéseket, kivéve most. Most végre elköltözhetek Manhattanbe, a nagynénémhez. Yay! Életem során nagyon sokat költöztünk eddig és azok borzalmasak voltak. De ahogy lelépek Connecticutból, a saját utamat fogom járni és egy jó gimnáziumba befejezem a tanulmányaimat.
- Ne felejtsd el a könyveidet se elrakni! - kiabált fel anya az emeletre. Az Ő szemében én vagyok maga a tökély, a jó kislány, ami végül is félig meddig igaz. Az iskolában jól tanultam, sőt szerettem iskolába járni. Igaz, nem volt sok barátom, de nekem az a 3 is elég volt. Sosem mentem el bulikba, kivéve az iskolai bálokat. Ritkán ittam, de azt mértékkel. Szerettem így élni, bár ki akartam próbálni, hogy milyen az ha az ember elengedi magát és nem foglalkozik semmivel. Ezért döntöttem úgy, hogy ahogy Manhattanbe érek, elmegyek egy jó buliba.
- Faith? - jelent meg anya az ajtóban. - Hallottad amit mondtam?
- Igen persze mama, ne haragudj. Csak máson járt az agyam. Izgatott vagyok. Ennyi. - mosolyogtam rá.

Pár óra múlva végeztem is a csomagolással. Csengettek. Biztosan a barátaim! Ujjongtam magamban, majd lementem ajtót nyitni.
- Faith! El se hiszem, hogy elmész! - borult a nyakamba Bella és szorosan magához ölelt. Alacsonyabb és testesebb volt nálam, de nagyon jó alakja volt a sok sport miatt. Imádtam, ahogy hullámos haja vége mindig vörösre volt festve.
- Nekem mondod? Már eszméletlenül izgatott vagyok.
- Azért reméljük, hogy majd felhívsz néha és időt szánsz ránk. - jött közelebb James, Diana barátja. Jó fej srác volt és régóta ismertem, de valahogy általában mégis úgy éreztem, hogy idegen számomra. Megforgattam a szemem, majd megöleltem.
- Rátok bármikor időt szánok. - mosolyodtam el, amit Ők is viszonoztak, majd betessékeltem mindnyájukat a házba és a nappaliba mentünk. Diana és James egymás kezét fogva leültek a nagyobbik kanapéra, míg mi Bellával a kisebbiken nyomorogtunk. Elbeszéltük az időt. Anya zavarta meg folyamatos cseverészésünket.
- Drágám indulni kéne az állomásra! Vigyázz, mert a végén lekésed a vonatot! - bólintottam majd felálltam és megigazítottam magamon a ruhámat. A srácokra néztem és mintha gondolat olvasók lennének egyszerre felelték, hogy: "Elkísérünk!"

Felmentem a bőröndjeimért, majd kimentem a kocsihoz és bepakoltam a csomagtartóba. Apa a ház előtt elbúcsúzott tőlem, majd beszálltunk a kocsiba. Anya vezetett, az anyós ülésen ült James, hátul meg mi hárman lányok. Túlságosan hamar eltelt az idő, amíg kiértünk az állomásra. A mama a könnyeivel küszködött.
- Felnőtt az én kislányom. És most kirepül a fészekből. - ölelt meg, amit egyből viszonoztam.
- Most töltöm még csak be a 17. élet évemet mama. Nem vagyok még felnőtt. - mosolyodtam el egy kicsit. Elbúcsúztam a barátaimtól is, majd még kicsit beszélgettünk.
"Tisztelt utasok és vonatra várakozók! A New Yorkba tartó vonat 5 percet késik. Kérjük szíves elnézésüket!"  - szólalt meg egy női hang. Mikor a távolból láttuk a vonatot még gyorsan megöleltük egymást és puszikat adogattunk. Beérkezett a vonat, lassított, majd végül megállt. Kinyíltak az ajtók, amik hangos zajjal jártak. Felszálltam és besétáltam az egyik vagonba. Helyet foglaltam, s az ablakból integettem anyáéknak. Egy-két prüszkölés után a vonat elindult, én meg csak mélyeket sóhajtoztam. Új élet vár rám. Még egy nagyot sóhajtottam, majd gondolkozni kezdtem. Vajon milyen lehet ott élni? A nagyvárosban. A sok gazdag ember közt. Elsőre biztosan furcsa lesz, de remélem hamar megszokom, majd az ott lévő világot és sikerül beilleszkednem. Két teljes hónapom van az iskola kezdetéig. Addigra csak szerzek barátokat. 
- Hölgyem? Hölgyem, hallja amit mondok? - beszélt hozzám egy férfi. Pislogtam párat, majd ránéztem.
- Igen. Elnézést. Hogyan?
- Csak azt kérdeztem, hogy szabad-e a mellette lévő hely, mivel a vagonban nincs több szabad szék. - mosolygott kedvesen, amit viszonoztam.
- Ja, persze. Tessék csak. - levettem a kis táskámat a székről, majd a férfi mellém ült. Aranyos volt, az egész utat végig beszéltük. Hamar eltelt így az idő, s mire észbe kaptam már a Grand Central Terminálban voltunk. Elköszöntem a barátságos férfitól, majd Lucy nénikém keresésére indultam.

Hatalmas volt a pályaudvar, így lehetetlennek találtam, hogy megtalálom a nénikém. Kerestem egy telefon fülkét és felhívtam. Közölte velem, hogy nem tud kijönni elém, de a címét elmondta. Az utcára mentem, ahol tolongtak az emberek. Próbáltam egy taxit fogni, de itt még az is lehetetlennek tűnt. Fél óra küszködés után végre csak sikerült. A sofőrnek lediktáltam a címem, aki egyből vette az adást és elindult. Nem telt sok időbe míg odaértünk. Az út során végig a nagy házakat szemléltem. Az autó egy magas épület előtt állt meg.
- 20$ lesz. - fordult hátra a sofőr. Előkutattam a pénztárcámat és eléggé kínosan éreztem magam, amikor észrevettem, hogy nincs nálam annyi pénz. Kopogtak a kocsi ablakán. Szerencsémre Lucy nénikém volt, aki kifizette nekem a taxit. Elképedtem mikor bementünk a hatalmas épületbe. Azt tudtam, hogy Lucy néni nem áll rosszul anyagilag, de azt nem említették, hogy ennyire!
- És ez még csak a hal. Mit fogsz szólni ha meglátod a lakást? - kuncogott, miközben a liftbe mentünk. Csodálkozva néztem mikor láttam, hogy a kijelzőn a 27. emeletre nyom. Kis időbe telt mire felértünk. A lift egyenesen a lakásba vitt minket. Azt hittem menten elájulok mikor megláttam.
- Megmutatom a szobádat, hogy le tudj pakolni, aztán körbevezetlek. - mosolygott, s a szobámhoz kísért. Hatalmas volt. A plafonról eszméletlen nagy csillár lógott le. A falak színe nagyon halvány lila volt, és sok festmény díszelgett rajtuk. Hatalmas franciaágy volt a szoba közepén, sok sok párnával megrakva. A takaró és a párnák huzatának színei tökéletesen illettek a szoba színéhez. A helyiségből még nyílt egy külön fürdőszoba és egy külön szoba a ruháknak, cipőknek.
- Lucy néni, ez.. - nem tudtam szóhoz jutni. - Ez csodálatos. De nem kellett volna ruhákat venned nekem. - nézegettem a gardróbban lévő nagyon márkás és csinos öltözékeket.
- Ugyan. Ez természetes dolog. - mosolygott rám kedvesen. Aha. Tök természetes dolog csak úgy venni valakinek Prada, Gucci, Chanel és ki tudja még, hogy milyen jó márkájú cuccokat.
- Köszönöm. Nagyon hálás vagyok mindenért. - fordultam felé mosolyogva. Legyintett egyet, majd körbevezetett a hatalmas lakásban.
- Gondolom fáradt vagy és pihenni szeretnél.
- Nem. Igazából tudom, hogy kissé furcsának fogod találni, de elmennék egy buliba, ha nem bánod. - kissé zavartan pillantott rám, de pár másodperc múlva már vidáman nézett.
- Szuper! Nyugodtan menj csak el, hiszen nem vagyok az anyád. Nem szabom meg, hogy mikor gyere haza stb. - mosolygott. - De azért vigyázz magadra, és ne tűnj el hetekre. - nevetett. Illedelmesen bólintottam, majd neki is álltam készülődni. Letusoltam, s kiválasztottam egy megfelelő ruhát. Végül egy egyszerűbb szettnél maradtam. Nem volt túl kihívó, nem is akartam, hogy az legyen. Kiengedtem copfba kötött hajam, majd választottam egy nem túl magassarkú cipőt, végül pedig felkentem egy kis szempillaspirált és szájfényt.

*************************************

A buliba érve kicsit meghökkentem mikor megláttam a hatalmas tömeget. Valamiféle koncert volt éppen. Gondoltam közelebb megyek a színpadhoz és szem ügyre veszem a bandát. Nehezen átvergődtem a tömegbe a legelső sorba. Lányok sokasága táncolt, énekelt, sikítozott a számokra, amik számomra ismeretlenek voltak. De az énekes kinézete nagyon megfogott. Barna göndör fürtjei, ahogy körülölelték az arcát hihetetlen volt. Zöld íriszei pedig csak világítottak, ahogyan a reflektor fény rájuk világított. Egy rock banda volt. Vagyis én úgy véltem a zenéjükről. Végig az énekest figyeltem. Egy hosszú ujjú, különös mintázatú ing volt rajta, félig kigombolva. Irtó dögös volt, és ahogy őt néztem, rájöttem, hogy észrevett a tömegben.